Trabzonspor-Videoton (0-0) - EL play off, beszámoló
A csapat mellett voltunk az Ázsiában játszott Európa Liga meccsen is.
Török Trabzonspor együttesét sorsolta nekünk az UEFA illetékese, ami a lehetséges ellenfeleket figyelembe véve nem mondható túlságosan szerencsés sorsolásnak, hiszen a török város 2600 km-re található Székesfehérvártól, s a török gárda tavaly a Bajnokok Ligája csoportkörében is vitézkedett (az Inter elleni idegenbeli sikert elég megemlíteni talán). Utazási lehetőségeink igen korlátozottak voltak, mivel repülővel horror áron lehetett volna csak eljutni oda, vonattal szinte sehogy (Isztambul után felújítások vannak), autóval nem a legkomfortosabb és minimum 2 nap szállásköltség jön hozzá. Így a lehetőségek feltérképezése után került képbe a lakóautós megoldás. A 6 fő gyorsan összejött egy járműre, innentől biztossá vált, hogy ott leszünk most is a csapat mellett.
Tegyük egy rövidke kitérőt arra, hogy a sok szempontból példaértékűen, irigylésre méltóan funkcionáló klubunk utazás-szervezés terén még nem túl professzionális intézi az ügyeket. Mivel mi, ultrák megoldjuk magunknak az utazásokat, így ez a kevésbé fanatikus szurkolók számára jelentett problémát. Sokakat érdekelt volna az út, sokan lettek volna a Vidi mellett még ilyen távolságban is, azonban a Vidi marketingesei hibát-hibára halmoztak, egy rossz döntést egy újabb rossz döntés követte. Reméljük tanultak belőle, s ha minden jól alakul, akkor már a csoportkörben tapasztalhatjuk a fejlődést.
Kedden délután 16.00 órakor volt beütemezve az indulás Budaörsről. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden kezdet nehéz elv alapján este 7-kor már irányban voltunk. Nagy várakozással, de ugyanakkor sok kérdőjellel is vágtunk bele az útba, a bizonytalanba. Hiszen nem tudhattuk, hogy a 2600 km alatt milyen nehézségekkel kerülünk szembe, hogy a törökök milyen hozzáállást tanúsítanak irányunkba. Azért más volt nekiindulni, mint mondjuk egy Pápa-Vidire J
Eleinte a lakóautó sajátosságait próbáltuk megismerni. A hűtő működésével már az elején gondjaink voltak, melyek később se nagyon oldódtak meg. A mellékhelyiséget ezután már kicsit félve használtuk, ha az sem működik, akkor felettébb kellemetlen 4 napig szagolgatni a másik (vagy a saját) eresztését… Mivel hamar eljött az első éjszaka, így felavattuk az ágyakat is. A hátsó részen lévő adta a legnagyobb „élményeket”, hiszen az egyes kátyúknál nem csak az autó, hanem az ott alvó is repült vagy 10 cm-t. Emiatt eleinte ott nagyon nem is sikerült aludni. Később aztán már győzött a fáradtság, s „repülés” ellenére is sikerült pihenni még azon a helyen is.
A határokon egy darabig gyorsan átjutottunk. Kivéve akkor, amikor hajnali 5 magasságában a szerb-bulgár rész utolsó ellenőrzési pontjánál picit leamortizáltunk egy határátkelő bódét, pontosabban annak üvegét, amit egy laza tolatással az autónk visszapillantó tükrével sikerült betörni. Azon kívül, hogy néhány jól alvó társunknak félbe kellett szakítani álmát, más, nagyobb gond szerencsére nem lett belőle. Az igazat megvallva, ha választani kellett volna, hogy tükör vagy ablak törjön, akkor inkább a határátkelős ablakra szavaztunk volna, mivel a kauciót még szerettük volna viszontlátni…
Bulgáriában jártunk már 10 évvel ezelőtt egy dupnicai Intertotó kiránduláson (2 fő azon is részt vett a mostani utazó társaságból). Most azt megállapíthattuk a látottakból, hogy az idő mintha megállt volna. Semmilyen javulást nem sikerült összehozniuk ez elmúlt egy évtizedben. Bár nem láttunk sok mindent az országból, s Szófiából sem; de a látottak után nagyon nem is akartunk többet… Fővárost elkerülő útjuk 2*1 sávos, a földútnál alig jobb minőségű, szóval figyelni kellett az autóra, hogy minden a helyén maradjon.
Sokszor elhangzik a talán már unalomig ismételt mondat, hogy jó hangulat, meg szépen fogytak az italok, senki nem maradt szomjas, s hasonlók. A jó hangulat nálunk most annak ellenére létrejött, hogy az első 2000 km-en egy deci alkohol sem fogyott el. Ennek oka, hogy felváltva vezettünk, hogy időben érkezzünk meg a kijelölt célállomás(ok)ra.
A török határt követő 150 km-en az autópályán a forgalom rettenetesen gyér volt, ehhez képest egy a kihaltnak mondott magyarországi M6-os zsúfolásig telített pálya. Autóval abban az időben ritkán találkoztunk. Isztambul előtt 40 km-rel egy kisebb dugóba is belefutottunk, ami olyan szempontból volt érdekes, hogy itt tapasztaltuk meg először a török közlekedési morál nullához tendálását. A torlódás kialakulásakor nemes egyszerűséggel megfordultak az autók a 3 sávos autópályán, s a forgalommal ellentétes irányban haladtak az első kijáratig. A szembeforgalom különösképpen nem zavartatta őket, sőt néha még felháborodottan jelezték, hogy miért nem állunk arrébb… A kommentjeinket itt nem részletezzük J Van még néhány dolog, ami szintén nem befolyásolja különösképpen a törökök száguldását: záróvonal, kötelező haladási irány, zebra, gyalogos… Ugyanakkor néha bicikliznek is a pálya mellett, valamint a Fővárosi Állatkertben fellelhető állatok többsége erre felé is megtalálható, csak nem zárt helyen, hanem a közlekedő autók mellett…
Isztambulban egy pár órás pihenőt iktattunk be, kulturálódás és vásárlás céljából. A helyi látványosságok megtekintése közben betértünk a „nagy bazár” elnevezésű kínai piacra hasonlító helyre, ahol aztán minden második árustól hallhattuk: mágyár, bárát, szervusz. Milyen kedvesek voltak – na ja, hiszen ránk akarták sózni az árujukat. Volt társunk, aki talált magának ruhát, majd őt találta meg egy-két árus, akitől szintén venni „kellett” valamit. Nagyjából a következő 1-2 napra meg is volt a téma, amivel cinkelni lehetett, hiszen az árus az eladási esélyeinek javítása érdekében Brad Prittnek titulálta, valamint egy „good popo” is elhangzott szájából. Még szerencse, hogy többen voltunk bent a boltban, ki tudja mi lett volna a következő lépés J A nagy bazársor tanulsága, hogy ha meg akarsz venni valamit, akkor benyögöd azt az árat, amit adnál érte. Nem kell foglalkozni azzal, hogy az eladó muki esetleg négyszer-ötször nagyobb mond, úgyis odaadja annyiért, amennyit mi mondtunk. Betértünk egy helyi kajáldába is, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a kapott étel minősége és íze csak kicsit volt gyengébb a pesti körúton található törökök által kínált elemózsiáktól.
Isztambult elhagyva városokon át haladván tapasztaltuk, hogy a törököknél egész jó az úthálózat, szinte minden városon keresztül autópálya visz, ami a legtöbb esetben 3 sávos. S szinte nem lehet megtenni úgy 10 km-t, hogy valamilyen építkezést, fejlesztést ne tapasztalnánk. A terveknek megfelelően haladtunk előre, s rájöttünk, hogy idővel azért néha az ember átértékel dolgokat. Most egy („Trabzon már csak 640 km”) megjegyzés után azt, hogy mi a sok és mi a kevés. Nagyon örültünk, hogy már alig több mint 600 km-t kell megtenni. Itthon pedig a többség egy 300 km-re lévő Debrecent messzinek találja. Ez mondjuk nem feltétlenül fehérvári probléma…
A második éjszaka már nehezebben telt, fáradtunk azért, de a cél egyre közeledett. A csütörtök délelőtti időtöltéshez egy kis tengerparti pihenést éreztünk jó megoldásnak, a helyet Trabzonhoz közel eső városban választottuk ki. Innen késő délután indultunk tovább a stadionhoz. A Debrecen nagyságú városban először a repülős Vidis csapat szállásához mentünk, de mivel honfitársaink akkor már nem voltak ott, így a stadion reflektorait figyelve haladtunk tovább a vendégszektor irányába. Egy kereszteződésnél aztán belebotlottunk a magyar szurkolói csapatba, akik már javában iszogattak a törökökkel. Hirtelen fel is pattant a buszra egy kis köpcös török emberke, mondták a magyarok, hogy „itt van Murat”. De mivel fogalmunk sem volt, ki az a Murat, így jeleztük neki, hogy a lakóautón kívül is tartózkodhat nyugodtan… Egy készséges – ám a várost kevésbé ismerő – rendőr navigált a vendégszektorhoz. Abból jöttünk rá, hogy nem igazán erőssége a környék utcáinak pontos ismerete, hogy a második kanyar után már éppen a hazai bejáratnál lévő kereszteződésbe ragadtunk be, s vártunk néhány percig, amíg az éppen arra sétáló drukkercsoport mellett be tudunk kanyarodni az utcába… Ezek után már sejtettük, hogy különösebben nem fognak ellenségesen fellépni, mivel gond nélkül haladt el előttünk a több száz (ezer?) mezbe öltözött, dobokkal felszerelt török. Megcsodálták a lakóautót többen is; ez már előtte is megfigyelhető volt a városokban: néztek nagyokat a járgányra.
Nem könnyen, de eljutottunk a vendégszektor bejáratához, majd rövid adminisztrációs tevékenységek elvégzése után a szektorba is. Ekkor még volt szűk fél óra a kezdésig, a stadionban azonban már nem sok üres hely maradt. Szektorunk a török tábortól balra, a felső részen helyezkedett el, a pályára viszont jól rá lehetett látni. Drapikat csak a székekre lehetett kihelyezni, mivel minket körbe magas plexi választott el a hazaiaktól. A meccs kezdése után inkább tartottuk az RBD zászlóját, s úgy szurkoltunk. RBD pólóinkban büszkén álltunk be a transzperens mögé, képviselve ezzel Magyarországot, a Videotont, s az RBD-t is. Jóleső érzés volt, a „világvégén” megtenni mindezt! A szektorban a 23 magyar meg közel ennyi biztonsági tartózkodott. Nem mintha szükség lett volna rájuk, de igazából nem is zavartak sok vizet.
Meccs kezdetekor a félholdasok elég rendesen belekezdtek a szurkolásba, nem gyengén adták elő dalaikat. Az összes szektor énekelt, kiabált, ebben az időszakban voltak kétségeink, hogy felvesszük-e hangerőben a versenyt velük J Ez tényleg olyan hangulat volt, amit eddig azért nem tapasztaltunk sehol. Később azonban már ehhez képest halkultak sokat. Egy idő után már felfedezhető volt hasonló jelenség, mint itthon: csupán a szektor középső részén lévő pár száz szurkolt. A többiek annak ellenére sem igazán, hogy a szektor mindkét oldalán volt még egy-egy előénekes. A Magyarországon alkalmazott kétoldali felelgetőset továbbfejlesztették úgy, hogy egymás után váltakozva a stadion mind a 4 oldalán kiabáltak valamit. Pontos fordításra nem vállalkoznánk most J Még jól észrevehető volt náluk, hogy sokan, mondhatni nagyon sokan viseltek csapatmezt, vagy esetleg sálat. Ugyanakkor külön szurkolói öltözék, csoport címerével ellátott ruhadarab alig volt fellelhető. A túlsó kapu mögötti részen is volt egy mag, akik aktívan tolták a meccs nagy részében. A 61. perc számukra minden meccsen különleges, ez városuk száma (körzetszám, autók rendszáma stb-stb) majdhogynem erre a percre minden meccsen külön készülnek. Az eredményjelzőn visszaszámlálás volt, akkor már felállt mindenki a stadionban, s mint akik megörültek, úgy kezdtek el tombolni. Középen konfettiket szórtak, s ott is énekeltek.
Idővel eltűnt a nap, s feljött a hold, de nem a félholdasok. Az eredmény jól alakult számunkra, ez is lelkesítette a társaságot. Szurkoltunk-szurkoltunk, bár tudtuk, hogy itt most kevés a sansz. Azért egy "parasztok nincsen hangotok" rigmussal megdörrentünk :) Amikor a hazaiak megpihentek picit két dal között, akkor azért hirtelen felcsillant a remény, hogy hangunk eljuthat a címzettekhez a pályára, jobban rá is kapcsoltunk. Játékosoktól kapott későbbi visszajelzések szerint az utolsó 10 percben azért elég sokszor sikerrel jártunk, előtte pedig néhány alkalommal. Az utolsó percben majdnem megszereztük a győzelmet is, ami a továbbjutás szempontjából rendkívül sokat jelentett volna. De a döntetlennel sem voltunk szomorúak, a többség előre aláírta volna ezt a végeredményt. A mérkőzés végén Sanyi vezetésével kijöttek a játékosok az oldalvonalhoz, hogy megköszönjék szurkolásunkat. Ekkor történt olyan esemény, amit sokáig szép emlékként őrzünk majd: a stadionban lévő 18-20 ezer török nagy része ütemes tapsolásba kezdett, s mivel ekkor már csak a Vidi játékosai voltak a gyepen, így egyértelmű volt, hogy a piros-kék fiúkat tapsolják a hazaiak! Óriási volt!
A meccs utolsó perceit már szektorunkban nézte a török szurkolók egyik vezére, Murat is, aki minden bizonnyal elég nagy ismertségnek és tiszteletnek örvendhet Trabzonnál, hiszen amikor átsétált a szektorok között, szó nélkül nyíltak ki előtte az ajtók. A biztonságiak kis túlzással meghajoltak előtte. A szektorunk előtt elhaladó törökök közül sokan tapsoltak meg minket. Lefújás után eljátszottuk egyszer-kétszer közösen azt, amit ők szoktak: csendre intés, számolás, Trabzonozás. Aztán sok közös éneklés volt, főleg a repülővel érkezett Vidisekkel. Nekünk már egy idő után azért kicsit sok volt mindez. Éppen ezért – no meg a nem kevés hátralévő km miatt – a sok invitálás ellenére nem maradtunk a városban, hanem nyomban indultunk visszafelé.
Csütörtök éjszaka, valamint péntek délelőtt letudtunk egy laza 1200-at, délutánra pedig találtunk valami tengerparti helyet, ahol ismét lehetett egy keveset pihenni. Utána már sok program nem maradt, a hazainduláson kívül. Szerb-magyar határon belefutottunk egy 8 km-es kocsisorba, amit 2 óra 40 alatt sikerült letudni. Ez nem annyira hiányzott a végére. Szegeden az utolsó vacsora egy pizzériában, majd irány Fehérvár/Pest, kinek éppen mi.
4 nap, 5400 km – felejthetetlen lesz az biztos! S ha megkérdezik, hogy megérte-e? Hát persze, hogy meg! Amikor már a célegyenesben beszéltük, hogy nekivágnánk-e ismét, akkor egyértelműen és határozottan vágta rá mindenki, hogy természetesen. Egy kis kiegészítéssel: de azért előtte aludnék egy jót J
HAJRÁ VIDI! ÁLÉ RBD!
vissza
|
Legújabb galéria:
2017.05.21. RBD Horgászverseny - 8. Savanyú Emlékkupa
|