A tábor ugyanolyan életfontosságú a klub számára, mint a játékosok

“A nagy kluboknak mintha elegük lenne a szurkolótáborukból, és ezért nem is nagyon lehet hibáztatni őket. A munkás- és alsó-középosztálybeli fiúk bonyolult és olykor elkeserítő problémákat hoznak magukkal a stadionba: az igazgatók és elnökök azt mondhatják; ott volt nekik a lehetőség, csak elcseszték, és a középosztálybeli családok – az új célközönség – nemcsak rendesen fognak viselkedni, de több pénzt is fizetnek.

Ez az érvelés semmibe vesz olyan alapvető kérdéseket, amelyek a felelősséggel, a tisztességgel, valamint azzal függenek össze, hogy egy futballklubnak kell-e valamilyen szerepet játszania egy helyi közösségben. De még ha mindezzel nem törődünk is, nekem úgy tűnik, hogy van egy végzetes hiba a fenti okfejtésben. A nagy futballstadionokban a közönség élvezete jórészt parazita jellegű; a néző, hacsak nem az Északi Sáncon vagy bármely másik nagy csapat „táborában” szurkol, másoktól várja el, hogy „megcsinálják” a hangulatot; márpedig a futballélményhez a hangulat elválaszthatatlanul hozzátartozik. A népes „tábor” ugyanolyan életfontosságú a klub számára, mint a játékosok, és nemcsak azért, mert a „tábor” hangosan szurkol, és mert nagy bevételt biztosít (bár ezek sem lényegtelen tényezők), hanem mert ha nincs tábor, senki másnak sincs kedve meccsre járni.

Az Arsenal, a Manchester United és a többi nagy csapat azt hiszi, az emberek azért fizetnek, hogy láthassák Paul Mersont és Ryan Giggset, és ez persze igaz is. De sokan közülük – a húszfontos helyeken ülők meg a „menedzserbokszokban” terpeszkedő fejesek – részben azért fizetnek, hogy nézhessék, ahogy a tömeg nézi Paul Mersont (vagy hallhassák, ahogy bekiabálnak neki). Ki a fene vesz meg egy menedzserbokszot, ha a stadion tele van fejesekkel? A klub azzal együtt adta el a bokszokat, hogy a hangulat ingyen van, úgyhogy az Északi Sánc ugyanannyi bevételt szerzett a klubnak, mint bármelyik játékosa. Most majd ki csinálja a zajt? Az elővárosok középosztálybeli kölykei vajon akkor is eljárnak-e apucival és anyucival a meccsre, ha maguknak kell gondoskodniuk a hangulatról? Vagy úgy fogják érezni, hogy átejtették őket; hogy a klub olyan show-t sózott a nyakukba, amelyből a fő látványosságot épp azért vették ki, hogy helyet csináljanak nekik?

És még egy dolog arról az újfajta közönségről, amelyet a futball újabban meg akar hódítani: a kluboknak ezentúl úgy kell intézniük, hogy mindig jók legyenek, hogy soha ne jöjjön hét szűk esztendő, mert az új tömeg azt nem tűrné. Ezek nem olyan emberek, akik márciusban eljönnek a Wimbledon elleni meccsre, amikor a csapat tizenegyedik az első ligában, és kiesett az összes kupából. Miért jönnének? Ezer egyéb dolguk van. Úgyhogy, Arsenal… többé nincs tizenhét éves kudarcsorozat, mint 1953 és 1970 között, világos? Nincs többé kacérkodás a kieséssel, mint 1975-ben és 1976-ban, és nincs többé fél évtized, amikor egyetlen kupadöntőt sem játszol, mint 1981 és 1987 között! Mi, csórikák, kibírtuk azt is, és legalább húszezren ott vagyunk a stadionban, lehetsz bármilyen kutyaütő (és néha nagyon, de nagyon kutyaütő voltál); de ez az új bagázs… hát, nem is tudom.”

Nick Hornby, Fociláz

Legújabb galéria: