Óriászászló - Magyar Nemzet
A Lelátó a világ: Törzsi háborúk, avagy mit nyer és mit veszít, aki ultra lesz Magyarországon?
2010. január 2.
Balogh Roland - Sitkei Levente
Hazánkban általában az is ért a futballhoz, aki soha nem nézi azt. Rengeteg a cinikus vélemény a focistákról,
a klubokról, a pályákról („ezt nagyanyám is berúgta volna!”), a vereségek hallatán jellemző a kárörvendő
mosoly. A magyar sporttársadalmat is érintő bundabotrány sem javított a honi futball hitelén. Van azonban olyan csoport is, amelyiknek a lesajnált és kinevetett magyar foci a mindene. Egyszersmind ők azok, akiknek tombolása is hozzájárul ahhoz, hogy ez a foci ma már sokszor „nézhetetlen”. Nem csak szurkolók. Ultrák.
Jobb tisztázni mielőbb, hogy ki kivel van. Az ultramozgalom eredetileg olasz, de ultrák mindenütt léteznek, ahol foci van. Persze nem ugyanolyan mértékben. A nyolcvanezres stadionok és az állandó politikai zűrzavar hazájában egy-egy ultracsoport komoly tényező lehet a klub életében (a Lazio melletti kemény fiúk csoportja, az Irriducibili korábban bele tudott szólni a játékosigazolásba is), a hosszú szurkolói énekek, kések és ipari kamerák otthonában viszont az ultra úgy néz ki, mintha nem is lenne az. Angliában ugyanis az önmagát komolyan vevő ultra mindent megtesz, hogy átlagos futballszeretőnek tűnjön, akit a rendőr nem vesz észre abban a pillanatban, ahogy kiszáll a metróból. Magyarország azonban nem Olaszország és nem Anglia, általában nincsen hömpölygő tömeg a meccsek előtt és után, a hivatalos szurkolói klubok pedig legtöbbször csak néhány száz emberből állnak. Az idevágó sztereotípia szerint „nem is érdekli őket a foci, csak a balhét keresik”. Valóban kérdéses azok szerepe a lelátókon, akik miatt ma már sokszor élvezhetetlenné válik a szurkolás, akik elriasztják a békésebb, családosan meccsre igyekvő drukkereket. Nem beszélve egyes hangadók zavaros, agreszszív társadalmi nézeteiről – amely vonatülések felhasogatásának üdvös voltától a fajgyűlöletig terjed. Ugyanakkor azt senki sem magyarázza meg, hogy az a bizonyos balhékereső srác miért hajlandó elutazni Debrecenből Zalaegerszegre egy hétközi kupameccsre, ha valójában nem érdekli a foci. Valószínűleg azért, mert itt valóban nem csupán arról van szó, hogy mit játszik a csapat, hanem mindez identitásról, politikáról, életérzésről árulkodik, s emellett folyik a foci örvén egy senki által le nem jegyzett törzsi háború, amelyben részt kell venni – és mindenáron győzni kell.
A magyar NB I. mezőnyében szereplő 16 csapat közül ebben a cikkben a Debrecen, a Ferencváros, az Újpest és a Videoton szurkolóit kerestük fel, mondják el nekünk, mit veszít és mit nyer az, aki ultra lesz
„Csak érted élek, óh, Debrecen,
Történhet bármi, tiéd szívem.
S ha egyszer majd meghalok,
Síromban is rád gondolok!”
– Egy 1993-as Paris Saint-Germain–Marseille videóval indult az egész, ma pedig már saját klubházunk van, melyet száz százalékig mi magunk építettünk, és önerőből gründoltuk össze rá a pénzt – idézi fel a kezdeteket Pethe Tamás. A Debreceni Vasutas Sport Club, polgári nevén a Loki ma már legjelentősebb szurkolói csoportjaként ismert Szívtiprók Ultras Debrecen (SZUD) egyik vezetője – aki nem mellesleg a debreceni önkormányzat sportbizottságának is tagja – arra a kérdésünkre, hogy hozzájárul-e nevének közzétételéhez, csak azt válaszolja: „Azt hiszem, az elmúlt másfél évtizedben már mindenki tudja, hogy ki vagyok, ezért nekem felesleges rejtegetnem magam.” A Loki-szurkolók egyesületének a klubházába egyébként nem lehet csak úgy besétálni az utcáról, nem szokványos kocsma, mint volt korábban például a debreceni főutcán, a Piac utcán működött Loki söröző. Videokamerás beléptetőrendszer működik itt, és első pillantásra hűvös fogadtatásban részesül, aki nem tartozik a szigorúan vett belső maghoz.
– Ahhoz, hogy valaki tényleg ultra legyen, le kell tennie valamit az asztalra, és nem a mellét veregetnie, hogy voltam Liverpoolban a Bajnokok Ligája-meccsen. Mert én meg egyből visszakérdezek: lehet, hogy voltál Angliában, de nemigen láttunk mondjuk a hét végi Paks elleni idegenbelin. Ennyi! – mondja a beszélgetésbe bekapcsolódó Komáromi Gábor, akit szurkolói berkekben Komcsiként ismernek. * A fiatalember, aki a SZUD kvázi gazdasági igazgatójaként elsősorban a vidéki, illetve a külföldi túrákat szervezi, közben azt is hangsúlyozza, hogy a kezdetektől maguk készítik a különböző sálakat, pólókat, kapucnis pulcsikat, amelyek csak igen korlátozott számban kerülnek kereskedelmi forgalomba. „Saját márkánk van, amelynek márkajelzése megtalálható minden egyes általunk eladott darabon” – meséli Komcsi, rávilágítva arra, hogy bizonyos darabokat csak belső felhasználásra szánnak, amelyeket egyszerű halandó vagy akár fanatikus Loki-drukker, ám nem SZUD-tag nem tud megvásárolni. Mint mondja, 1994 óta készítenek különböző szurkolói kellékeket, ám a kereslet igazán az első magyar kupagyőzelmet, 1999-et követően sokszorozódott meg. A klubhelyiségük falát sálerdő borítja, büszkén mutatják, hogy minden egyes szériából látható itt egy-egy darab, egészen a kezdetektől.
Ha pedig már a költségeket említették, kíváncsiak voltunk, összeszámolták-e valaha, havonta mennyit költenek életvitelszerű hobbijukra. Egyértelmű választ nem tudnak adni. A beszélgetésbe bekapcsolódó Cimpi – aki igazi veteránnak számít, hiszen évtizedek óta tűzön-vízen át követi kedvenceit szinte mindenhová – bevallása szerint egy családi ház árát biztosan elszurkolta már.
– Valóban nem tudunk pontos összeget mondani, de ha csak az idei BL-selejtezőket nézzük, a kalmari, a tallinni és a szófiai túránk fejenkénti benzinköltsége mintegy 100 ezer forintot emésztett fel, és akkor még nem beszéltünk a szállásról, a belépőkről. Meccs előtt is megiszik egy-két italt az ember – árul el némi konkrétumot költségeikről Komcsi, aki azt is hozzáteszi, a klub, illetve a klubvezetés egy forinttal sem járul hozzá költségeikhez. Szerinte azonban kiadási szempontból a budapesti ultrák sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint ők. – Sok fővárosi csapat ultrái az évad felét megússzák egy BKV-bérlettel, míg mi, főleg akkor, amikor a Dunától keletre egyedül csak a Loki volt az első osztályban, mindenhová utaztunk, ami sokkal jobban megviselte a pénztárcánkat – állítja a fiatalember, aki szerint az sem szerencsés, hogy a hazai BL-találkozókat a megszokott Oláh Gábor utcai környezet helyett a Puskás Ferenc Stadionban kell lejátszani. A Bajnokok Ligája kapcsán Pethe Tamás megjegyzi, hogy az idegenbeli meccsek botrányos közvetítési módszere mellett (a találkozókat nem országosan fogható tévétársaság közvetíti – A szerk.) a Lyon elleni hazai találkozó is hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen a mérkőzést sugárzó csatorna egyből lekeverte azt a 13,5 méter magas, 65 méter széles magyar zászlót, amelyre négy, szerintük aktuális szlogent írtak fel.
– Persze hogy politizálunk, és tesszük ezt pártoktól függetlenül, hiszen ha van lehetőségünk kiállni, hallatni a hangunkat egy nagyobb közösségért, akkor mindig megtesszük azt – mondja a fiatalember, emlékeztetve arra, hogy a magyar sajtó nagy része kiragadott idézetekkel próbált negatív hangulatot szítani a „Megosztva uralkodik a nevető harmadik”; „Nem polgárháborút, rendet akarunk!”; „Toleráljátok magyarságunkat!”; „Nem náci, naponta kizsigerelt, elnyomott magyar” kiírások kapcsán. Pethe ezzel kapcsolatban azt is leszögezi, csoportjuk tagjai alapjában egyszerű, bérből és fizetésből élő magyarok egészséges nemzettudattal.
– A Lyon elleni meccsre készített drapéria is ezeket az előítéleteket akarta részben tisztázni – magyarázza Pethe, aki szerint a SZUD jó kapcsolatot ápol a Loki nem ultrás szimpatizánsaival, és Debrecenben nem fordul elő az, hogy az egyszerű szurkolók azért nem mennének ki a meccsre, mert zavarná őket a kemény mag viselkedése. Hozzáteszi, a szélsőjobb – többi csoporton belüli – arányáról nem kívánnak véleményt formálni.
– A mi táborunkban akadnak szélsőjobboldali nézeteket követők. A magyarság képviseletét mindenki egyénileg – saját értékrendjének megfelelően – közelíti meg – mondja Pethe Tamás. – Én sem szélsőjobboldalinak, sem antiszemitának nem vallom magam, de gyűlölök mindenkit, aki szántszándékkal árt a hazámnak és a magyar népnek: vallástól, pártállástól, bőrszíntől függetlenül, legyen az kutyabőrös magyar, eszkimó, jöjjön nyugatról vagy a Közel-Keletről.
A debreceni ultrák magatartásával kapcsolatban ugyanakkor az elmúlt hónapokban felmerült az a sokat hangoztatott nézet, hogy a romagyilkosságok elkövetésével vádolt, augusztus 21-én hajnalban a debreceni Perényi 1 nevű szórakozóhelyen elfogott és jelenleg is letartóztatásban lévő személyek a Loki kemény magjához tartoztak volna. Pethe Tamás a sajtóhírekkel szemben mindezt határozottan elutasítja. Korábbi közleményüket idézve pedig ismét nyomatékosítja, hogy a négy gyanúsított egyike volt tagja a Loki kemény magjának, de az utóbbi időkben ő sem járt a mérkőzésekre, az elfogásuk helyszíneként megjelölt szórakozóhely pedig nem a DVSC kemény magjának törzshelye.
„Ferencváros az életünk,
Érted mindent megteszünk,
Érted kész lennénk feladni,
Mi eddig fontos volt nekünk!”
– Mikor 2003 júniusában Mezőtúrra érkezett a sokak által Magyarországon is igen kedvelt Sepultura brazil zenekar, a turnébuszból leszálló – köztudottan fociőrült – Igor Cavalera dobos egyből leimádkozta rólam a 2001-es bajnokság utolsó meccsén Kriston Attilától rekvirált ferencvárosi nadrágomat, és olyanynyira ragaszkodott a Ferencváros szereléséhez, hogy még a fellépés előtt Budapestről hozattunk neki az Aryan Greens egyik alapítójától egy dresszt is, hogy abban tudja végigdobolni a koncertjüket. Mint mondta, egyedül a Fradit ismeri Magyarországról, neki ez jelenti Magyarországot, és az európai csapatok közül is a Ferencvárost szereti. Azt hiszem, ez mindent elmond arról, hol helyezkedik el az FTC a világ labdarúgótérképén – vág bele mondanivalójába Országh Tamás, az Aryan Greens elnevezésű ultracsoport egyik vezetője. Egy IX. kerületi kiskocsmába megszervezett beszélgetésünkre pedig magával hozta a kapu mögötti – B-közép, illetve „tábor” néven is emlegetett – szektorból ismert Scheffer Bencét, a Green Monsters meghatározó tagját is.
Találkozásunkkor azonban leszögezik: szívesen beszélgetnek velünk a ferencvárosi ultrákról, ám mivel köztudottan a Fradi a legnépszerűbb magyar klub, és értelemszerűen itt van az egyik legnagyobb szurkolói csoport, ezért bizonyos dolgokban csak saját véleményüket mondják el, ami nem minden esetben tükrözi a Ferencváros-szurkolók egészének álláspontját.
Arra a kérdésünkre, hogy mi az a pont, amelyen túl már többek, mint az átlagos Fradi-szurkolók, Tamás az első – neveltetéséből, családi hagyományaiból eredő – meghatározó fociélményét, míg Bence a közösség iránti vágyat említi. Abban azonban egyetértenek, hogy ultrának lenni beállítottság kérdése is.
– Ráadásul, mint az mindenki számára világos, a magyar ultrák politikailag deklaráltan nem a baloldalhoz húznak – veszi át a szót Országh Tamás. A ferencvárosi ultrák politikai szócsöveként és szélsőséges nézeteiről is ismert Aryan Greens („Árja Zöldek”) csoport tagja a stadionbeli politizálásról szólva elmondja, a szurkolással természetesen együtt jár a politikai szlogenek, aktuális közéleti témák megjelenése a lelátókon. – Ez olyan dolog, amit nem lehet és nem is szabad kikerülni – véli a fiatalember, aki ugyanakkor leszögezi, annak ellenére, hogy a szurkolói csoportok egytől egyig jobboldali érzelműek, egyetlen magyar politikai párt mellett sem állnak ki hivatalosan és nem hivatalosan sem, azokkal összefonódni nem akarnak. Tamás szerint fontos megemlíteni, hogy a szurkolóközösségek elsődlegesen a magyarság mellett állnak ki, olyan régi elvekért, amelyek életben tartják, ápolják nemzettudatunkat. Mindebbe pedig az olykor ki nem mondott, ám sokakat foglalkoztató társadalmi bajok, visszásságok, szókimondó igazságok ugyanúgy beletartoznak.
Az ultrák operatív felosztásáról szólva a két fiatalember arról tájékoztat, hogy a csoportok már-már piramisszerű rendszerben működnek együtt, szurkolói rendszerbe tagozódnak, amelyek vezetőségi tagjaikat az egyes csoportokból választják. A Green Monsters (1995) és a Stormy Scamps (1998) gyakorlatilag több mint egy évtizede a két legmeghatározóbb ultracsoport, ők irányítják a tábort, ők azok, akik a meccsek alatti lelkes buzdításukkal soha nem lankadnak, mindenhová elkísérik a csapatukat, az aktuális közéleti témákra mindig reagálnak, ám politikai szempontból sokkal inaktívabbak, mint mondjuk az ezért felelős Aryan Greens-esek. Ez a politikai aktivitás pedig egyes esetekben igencsak a szélsőjobb legszéléhez hasonlít. Országh Tamás azonban nem így látja:
– Az Aryan Greensről köztudott, hogy a húszas-harmincas évek patrióta gondolkodásával egyetért. Mi Prohászka Ottokár és a hozzá hasonló ideológiájú emberek mondanivalóját és gondolkodását mélyen tiszteljük, és ahol lehet, azt követjük. A nemzetiszocialista gondolkodást meghagyjuk a németeknek – mondja Országh, hozzátéve, hogy minden olyan gondolkodásmódot gyűlölnek, amely az anyaország és a Kárpát-medence ősi népét bármi módon megpróbálja ellehetetleníteni jogrendjében és vallásában, szabad gondolkodásában, kultúrája gondozásában. Az antiszemitizmus helyett inkább az anticionizmus kifejezést tartja megfelelőnek, minthogy jelenleg szerinte a legnagyobb veszélyt hazánkra nézve a cionizmus és a liberális gondolkodás jelenti.
A csoportok átjárhatóságával kapcsolatban Scheffer Bence megjegyzi, a többség általában a kapu mögött, a B-középben kezdi, de ha valaki kitartó, nem morzsolódik le, tettekben is jelen van, és tényleg szívvel-lélekkel kiáll a Ferencváros mellett, akkor később lehetősége lesz valamelyik csoporthoz is csatlakozni.
Nem mehetünk el persze amellett, hogy a Fradit 2006-ban kizárták az első osztályból, és a fiúk három szezonon keresztül az NB II. Keleti csoportjában voltak kénytelenek játszani, így a megszokott közegből kiesve például Vecsésre vagy Baktalórántházára kellett idegenbe menniük, ami igencsak kellemetlenül érintette az ultrákat is. Bence és Tamás azonban kiemeli, valóban nem volt felemelő ennek tudata, de soha ilyen sokan nem vettek még részt másodosztályú idegenbeli túrákon. Az ultrák ezzel is bizonyították, hogy kiállnak a Ferencváros mellett, amelyre úgy tekintenek, mint egy eszmére és életérzésre. A klub gazdasági vezetőiről, irányítóiról azonban igen lesújtó véleménnyel vannak. Tamás, hogy finoman fogalmazzon, csak annyit mond, a jelenlegi vezetés nem tiszteli a csapat múltját, nem tiszteli azokat az embereket, akik életüket, tehetségüket adták a zöld-fehér mezért. A tulajdonoscsere sem oldott meg semmit – mutat rá az Aryan Greens oszlopos tagja, aki szerint ma a Fradiból egyszerű Sheffield United-fiókcsapatot akarnak varázsolni, ahonnan minden indok nélkül elzavarják a saját nevelésű ifiket, fiatal játékosokat, míg olyan futballistákat szerződtetnek, akik saját hazájukban sem állják meg a helyüket.
– Elmérgesedett a helyzet, nemcsak a mostani, Berki Krisztián-féle vezetéssel, de korábban, Szívós István és Furulyás János idején sem voltunk puszipajtások – mondja Országh Tamás, aki szerint a Fradi érdekeit semmibe vevő vezetők – akik még mindig a Fradiból akarnak meggazdagodni – ténykedései már-már katasztrofális helyzetbe sodorják a klubot. Bence a klubvezetés és az ultrák harca kapcsán ugyanakkor megjegyzi, hogy amikor kitiltották őket a stadionból, sokan kiálltak mellettük, nem mentek el a meccsekre, hanem szolidaritást vállaltak velük a mérkőzések alatt a stadionon kívül, ez idő alatt a kapu mögötti szektorok üresek voltak. A fiatalember úgy véli, ebben van a Fradi szíve és lelke, itt látszik, milyen sokan állnak ki mellettük, milyen sokan érzik magukénak a ferencvárosi tábor légkörét, közösségét. Nem beszélve a számtalan külföldi szimpatizánsról – teszi hozzá Tamás –, akik például Csehországból, Lengyelországból, Angliából vagy Ausztriából csak a Fradi kedvéért ruccannak át egy-egy meccsre Magyarországra. Van olyan cseh srác, aki otthon nem is jár mérkőzésre, de a Fradi, az igen, az más – mondja Országh, aki ultraszemmel nézve arra is büszke, hogy a Ferencvárosnak sikerült Magyarországon azt elérnie, hogy valóban többgenerációs ultracsoportokat hozzon létre, ami biztosítja a szurkolói magok jövőbeni utánpótlását is.
„Az egész világot
átutazom érted,
Újpest,
nagy csapatom!”
– A családok igenis járnak meccsre, számtalan kisgyermek látható a stadionban, valamint gyönyörű hölgyek is szurkolnak a lelátón – jelenti ki az újpesti ultrák nevében Bokros László, az Ultra Viola Bulldogs Szurkolói Egyesület elnöke. A lilák – mint a legnagyobb múltra visszatekintő magyar futballklub – mindig tekintélyes szurkolótáborral rendelkeztek, a lelátók népének történelme „ősidőkbe” vész, a modern, szervezett szurkolást 1992-től számíthatjuk. Bokros László elmondása szerint manapság az Újpest szurkolói között több csoport is megtalálható, 20–80 fős létszámmal, de ő nem kívánja megkülönböztetni egyiket sem, az összes lila-fehér szurkoló nevében beszél. A Megyeri úti stadion lelátóin egy-egy meccsen körülbelül háromszázan lehetnek a szervezett ultraklubok tagjai, valamint az a sok-sok szimpatizáns, akik nem részesei a csoportoknak, hanem alkalmi drukkerként látogatnak ki a mérkőzésekre. Nagy szó, hogy ezt a háromszázas számot idegenben és odahaza is tartani tudják, azaz a tagság követi a csapatot egy debreceni vagy kaposvári mérkőzésre is.
– Ciprusra edzőmeccsre valószínűleg senki sem menne ki, azonban egy ciprusi előselejtezőre vélhetően a csoportokból mindenki – mutat rá az elkötelezettségre Bokros. Ehhez az Újpest FC semmivel sem járul hozzá, sem jegyet nem adnak, sem kedvezményes utazást nem biztosítanak, de a lila-fehér ultrák ezt nem is igen bánják. Bokros szerint az utazásokat maguk szervezik, semmiben nem szorulnak rá a klub támogatására, amellyel egyébként egymás munkáját segítve működnek együtt, függetlenségüket is maximálisan megőrizve.
Mint az elnök elmondja, a szóban forgó szurkolók egy része nevezhető ultrának, másokra a huligán elnevezés illik. Ők azok, akik az öklükkel is bizonyítani kívánják csapatuk elsőségét, s mindenki számára nyilvánvalóvá teszik, nem fognak meghátrálni a harc elől. Bokros László azonban más oldalról kívánja ezt megvilágítani:
– Nem elsősorban az erőszak, hanem a rivalizálás a jellemző. A dolog lényege a csapatnak nyújtott feltétlen támogatás és segítség – mondja. Az elnök szerint az alacsony nézőszám inkább azzal magyarázható, hogy hiányzik a valódi nézőcsalogató, a kiegyensúlyozottan jó színvonalú futball. – A sztereotip válasz a családokat kiszorító ultrákról biztosan megnyugtatja a társadalom agymosott részét, ám ők amúgy sem járnának meccsre, így legalább van mire fogniuk – fakad ki Bokros László. Hozzáteszi, az is egyértelmű, miért fogják olyan sokan erre a távolmaradást, és eszükbe sem jut szurkolni egy-egy csapatnak. – Az emberek nagy részéből hiányzik a kötődés, a lokálpatriotizmus, a társadalomban tapasztalható értékválság pedig tovább atomizálta az amúgy is szétesett közösségeket – véli a lilák főszurkolója.
Vajon az ultrák képviselnék azt a mintát, amelyről példát lehetne és kellene venni? Bokros László szerint igen:
– Mivel a világ lassacskán nem több a puszta szórakoztatásnál, miközben atomjaira hullik, léteznek emberek, akik máshogyan gondolkodnak, máshogyan élnek. Bár teljesen romlott társadalomban élünk, mégis példa lehet az a szemlélet, amely nem választ hetente új ideált, nem nyal hetente más feneket, nem keres újabb és újabb fogódzókat, hogy saját semmilyenségét eltakarja – magyarázza az újpesti szurkolók álláspontját Bokros, majd elgondolkozva hozzáteszi: – Az ultra közérthető szintre vetítve talán abban más, hogy az agyát meri is használni, és hűséges ahhoz, akit vagy amit szeret. Ellentétben a buta és együgyű világfalulakókkal.
A Bulldogs elnöke nem kertel, mikor kijelenti, cseppet sem befolyásolja tevékenységüket, hogy szüksége van-e rájuk a társadalomnak vagy akár az Újpestnek. A lényeg az, hogy ők úgy érzik, segítik a csapatot. Az említett ősidőkben, a száz évvel ezelőtti bajnokikon is létezett már az ultrák szellemisége Bokros szerint, afelől pedig nincs kétsége, hogy ez száz év múlva is így lesz. Akik érdekből gyűlölik őket, azok pedig általában pár év alatt eltűnnek, mondja a lilák képviselője. Az említett gondolatiságot magyarázva rámutat, a társadalomnak szerinte szüksége van olyan pontokra, ahol a hierarchia nem azon múlik, hogy kinek mennyire van tele a zsebe, hanem azon, hogy mit tesz le az asztalra hosszú évek, évtizedek alatt.
– A lelátón egy kőműves magasabb szintre érhet, mint egy milliárdos. Az ultrák őszintébb, emberibb világban élnek – mutat rá az összefüggésre Bokros László.
Politikai szempontból az Újpest sem lóg ki a többi klub támogatóinak sorából, körükben is túlnyomórészt markánsan jobboldaliak találhatók, de Bokros nem tartja jellemzőnek magukra a szélsőséges gondolkodást. Szerinte a szélsőség inkább az Újpesttel kapcsolatos érzelmeikre jellemző. Hozzáfűzi: a politikai irányultság sem klubfüggő, hanem a mai társadalmi jellegzetességek vezetik az ultrákat az említett irányvonalnak a támogatására. A magyarság megvallását az újpestiek nagyon fontosnak tartják, így a lilák közül is nagyon sokan ott voltak Dunaszerdahelyen a felvidéki magyar csapat és a pozsonyi Slovan Bratislava hírhedt mérkőzésén. Bokros szerint ma is él az akkor kezdődött együttműködés a számtalan kisebb-nagyobb szurkolói csoport között, sőt neve is van: Összmagyar Szurkolói Szövetség, szóvivője pedig épp az újpesti „buldogok” elnöke. A csoport hiába próbálja elérni a tragikus felvidéki esemény óta, hogy vizsgálják ki a történteket, kérésének nem tettek eleget.
„Videoton az életem,
mindenhova követem,
lelátókon, tereken
miénk a győzelem!”
A székesfehérvári Red Blue Devils (RBD) (Piros-kék Ördögök) klubháza éppen olyan, amilyennek az ember elképzeli. Van kocsmapult, sporttévé, csocsóasztal, ráadásul itt jegyeket is lehet venni a Videoton meccseire. Jelenleg ők számítanak talán a legjelentősebb vidéki alakulatnak, de nem volt ez mindig így. Az RBD 1992-es megalakulásakor a Videoton szurkolói kifejezetten hátul voltak a szurkolói táborok versenyében. Néhány évvel az összefogás után azonban jöttek az eredmények; ma az egyik vezető, Donát szerint legalább száz–kétszáz olyan ember állt össze, akikre minden körülmények között számítani lehet a lelátókon. Ennél akár többen is lehetnének szerintük, ám Székesfehérvárra is jellemző az a jelenség, hogy a nagy budapesti klubok megszámlálhatatlan szurkolót elszívnak a helyi csapattól.
– A Fradi és az Újpest is sokat köszönhet a fehérváriaknak! – mondja mérgesen Donát, aki azt azért elismeri, hogy a Ferencváros szurkolótábora még nemzetközi szinten is magas színvonalat képvisel.
Mára az RBD rangot vívott ki magának a többi szurkoló körében is, a csoport ugyanis kiválóan szervezett, az összes fehérvári szurkolói csoportot magába olvasztotta az évek során, és utánpótlásképzése is van. 1997-ben hozták létre az Ultras of Red Blue City (A Piros-kék Város Ultrái) nevű, a középiskolások felkarolására szolgáló szűrőt: aki ott jól teljesít, az érdemeinek megfelelően előbb-utóbb a nagyok között is helyet kaphat. Ez pedig feladat, és nem könnyű szórakozás, vélik.
– Vannak, akik a konditermünkbe járnak, mások bokszolnak. Még zenekarunk is van, koncerteket szervezünk. Az RBD ma már életformát jelent – mondja Donát. Ezt az életformát azonban nem az időseknek találták ki. – Vannak persze balhék, és akkor oda kell állni, oda kell tenni magadat, de ez nem erről szól – próbál rávilágítani a lényegre Donát. Megemlíti, hogy a futballszurkolók egy ideig jártak a Volán jégkorongozóinak meccseire, ahol fantasztikus hangulatot teremtettek, ám később az „úri közönség” megelégelte a hangos RBD-s srácokat, így azok elmaradoztak. Emiatt viszont a hangulat is leült.
– Nézd meg a debrecenieket! Szinte kiszorulnak az ő ultráik a Bajnokok Ligája-meccsekről a sok divatszurkoló miatt – dohognak a piros-kék srácok. Donát elmondja, az RBD több baráti társaság közös kapcsolódási pontja, ahol nyilván nincs mindenki mindenkivel jóban, de meg tudják oldani az esetleges problémákat, mielőtt még elmérgesednének a dolgok.
Az alapító okirat a falon lóg a klubhelyiségben, abból is kiderül, hogy az RBD nem szereti a Ferencváros csapatát. Donát szerint azonban ez nem ilyen egyszerű, a szimpátia változó. A Videoton szurkolói korábban a Debrecen és a Diósgyőr ultráival voltak viszonylag jó kapcsolatban, ám az idők során elhidegültek egymástól. Márk szerint a gond az volt, hogy a debreceniek időközben összebarátkoztak azokkal a kispestiekkel, akikkel a Vidi tábora folyamatosan osztotta egymást. De szoros barátságok itt nincsenek. „Ha tízzel jóban vagy az ellenfél szurkolói közül, a tizenegyedik pedig bedobja a kocsid ablakát, akkor mit sem ér az első tíz. Az a respekt van csak meg, amelyet magadnak kivívsz a saját tetteiddel” – mondja az RBD egyik alapítója. Szerinte az a lényeg, ha nagyobb létszámú bunyó esetén a tagok odaállnak, és nem szaladnak el, és ezt a többi szurkolótábor is látja.
Ez a tisztelet érezhető volt az ultrák, de egyben az ország számára is nagy jelentőségű eseményeken. A 2006. őszi budapesti harcok során, valamint Dunaszerdahelyen, a helyi futballcsapat és a Slovan Bratislava meccsén, mikor a szlovák rendőrök agyba-főbe verték a magyar szurkolókat. Akkor született megállapodás a szurkolók között, amely viszonylag sokáig fenn is maradt. Itthon a rendőrség az RBD szerint sokat fejlődött, a szurkolótáborok összecsapása emiatt szinte kivitelezhetetlen. Nyilvántartják az összes ultrát, a rendőrök pedig arcról felismerik a táborok tagjait. „Korábban megtörtént, hogy valaki bedobta egy rendőrautó ablakát. Utána négy meccsen át megtanultuk, milyen is vigyázzállásban szurkolni. Folyamatosan kerestek minket, igazoltattak, akinél nem volt személyi, azt bevitték. Érdekes, hogy a magyar államnak arra van pénze, hogy a szurkolókat rendőrfurgonnal kísérjék egy Eperjes elleni edzőmeccsre, a kis falvakban pedig öreg néniket erőszakolnak meg, mégsem jut oda a hatóság embereiből” – csóválják a fejüket. Márk, az RBD másik vezetője is leszögezi egyébként: a tábor tagjai között általában a jobboldal dominál politikailag. „A tagok nyolcvan százaléka jobboldali, a fennmaradó húsz pedig vagy nem politizál, vagy baloldali, de semmiképp sem MSZP-s. Akkor már inkább forradalmi kommunista!” – mondja nevetve, rámutatva arra, hogy ezt a politikai irányultságot fejezi ki az is, hogy a klub nevében és a rigmusokban is pirossá változtatták a vörös szót. Márk egyébként azt is elárulja, hogy az RBD-re nem jellemző a náci ideológia, amellyel sokan azonosítanak egy-egy szurkolótábort.
Az Ördögök életmódjához hozzátartozik a koreográfiák készítése, ami nem egyszerű, és nem is olcsó mulatság. Szívesen emlékeznek vissza a 2006-os, Üllői úton rendezett kupadöntőre és az ott bemutatott koreográfiájukra.
– Ott volt hatezer ember, kis lengetős kék-piros zászlókkal, középen pedig a monumentális Videoton-címer – meséli Márk. Az az akció mintegy 250 ezer forintjába került a tábornak, nem számítva a vele töltött óriási munkát. A Vidi-címeres óriászászlót csak kisteherautóval tudták felszállítani Budapestre. A lelátón szétosztották a kicsi zászlókat, azt lengették a szurkolók, közben kifeszítették a nagyot, majd mindennek öt perc alatt vége lett, kezdődött a meccs. Ez volt a kéthetes megfeszített munka eredménye. Mi lett a nagy zászlóval? „Kidobod a kukába, mi más? Azt már nem feszítheted ki még egyszer, mert az nagyon égő!” – tudjuk meg Márktól.
Szerinte a klubbal való viszonyuk is kiegyensúlyozott, amióta a Videotonnak van tulajdonosa.
– Azelőtt ez amolyan közpénzlenyúló vállalkozás volt. A Videoton minden évben kapott a várostól néhány százmilliót, azt pedig valaki elsíbolta. Most van egy olyan tulajdonosa a klubnak, akinek érdeke, hogy jól szerepeljen a csapat, és legyenek olyan szurkolói, akiket elismernek az országban – mondja az RBD hangadója, hozzátéve, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolat ellenére sem hajlandóak semmiféle anyagi támogatást elfogadni a vezetőségtől, s így csorbítani függetlenségüket. A pénz ugyanis megöli a focit.
Jóllehet az egyes csapatok szurkolói táborának kemény magját alkotó – maroknyi – közösségek általában cáfolják, hogy szélsőséges nézeteket vallanának, illetve hogy identitásuk egyik legfőbb kifejezési eszköze a lelátói petárdázás, netán az előre egyeztetett ökölharc, a randalírozás és a kevésbé „kemények” elrettentése a pályáktól – a társadalomnak magának kelle megtalálni a megoldást ezeknek a fiataloknak a „megnyugtatására”.
Ám ahol általános a nyugtalanság és az agresszió, ott a gyepekre sem telepedhet béke.
Közellenség?
Ki támadta meg a tévé székházát 2006-ban? Erről máig is folynak a perek, a találgatások, szó van provokátorokról és a lelátók népéről. Egy újpesti ultra szerint nem lehet kérdés, hogy részt vettek benne, de nemcsak ők, hanem a fradisták, a kispestiek és szinte minden klub támogatói ott voltak akkor, majd később, az Oktogonnál zajló harcok során is. A Közellenség című könyvben (Geobook Kiadó, Budapest, 2009) nemcsak erről van szó, hanem a táborok belső szerveződéséről, legendás meccsekről és a nagy kiegyezésről, Dunaszerdahelyről, amely összekovácsolta a magyarokat klubszínektől függetlenül.
A könyv szerzője homályban marad, de voltaképp mindegy is, ki áll az összefoglaló mögött. Egy azon ezrek közül, akik végigvonatozzák az országot egy-egy meccs kedvéért, és tevékenyen részt vettek a három évvel ezelőtt kezdődött harcokban. „Nem számít, kik vagyunk: Huligánok, csőcselék, elkeseredett, dühödt fiatalemberek, vagány gyerekek, hazafiak, harcosok” – írja magáról a politikával igencsak komolyan foglalkozó szerző. Szó sincs arról, hogy ez a könyv profi író munkája volna. Fésületlen és néhol trágár, azaz pontosan olyan, amilyennek egy ilyen könyvnek lennie kell.
(S. L.)
vissza
|
Legújabb galéria:
2017.05.21. RBD Horgászverseny - 8. Savanyú Emlékkupa
|